Aki még nem ismer, gyakran szoktam írni, habár eddig jóformán csak a fanfictionök világában alkottam, nem is keveset. Viszont szeretném, ha megismernétek az írói vénámat.

Itt egy rövid kis egyperces, amiben egy nagyon átlagos, mindenkivel újra és újra előforduló helyezetet személeltetek, ez pedig a változás. Remélem tetszeni fog nektek.

A történetet a Tovább után találjátok!

Félelem a változástól

Görcsben áll a gyomrom, ahogy enyhén remegő kézzel felemelem a buszsofőrnek a bérletemet, és nagyot nyelek, ahogy a jármű ajtaja becsukódik mögöttem. Óvatosan körbetekintek az utasok között üres helyet keresve, amelyből nincs sok a hétfő reggeli csúcsforgalmat tekintve.

Szó nélkül leülök egy férfi mellé az ajtóhoz közel, meg sem kérdezem, leülhetek-e. Nem akarok bunkónak tűnni, de az idegesség megfoszt a beszédképességemtől. Ahogy oldalvást rásandítok, nem látom rajta rosszallás jeleit, hogy megdöbbentette volna, hogy csak úgy helyet foglaltam mellette.

Vacognak a fogaim, pedig nincs különösebben hideg, bár a szél besüvít az egyetlenül illeszkedő ajtószárnyak között. Összébb húzom magamon a kabátot.

A lábam fel-le mozog, miközben végighordozom a tekintetemet a többi utason. Sokak fiatalok, iskolatáska a lábuknál vagy az ölükbe, és felszabadultan csevegnek egymással, míg néhányan közülük a füzetükből próbálják elsajátítani a leckét – gondolom dolgozatot írnak, és az utolsó perceket is kihasználják a tanulásra. Irigylem őket, jó volna még mindig közéjük tartozni, habár tudom, hogy ezt csak most gondolom így. Pár hete még elegem volt a suliból és a tanulásból, na meg a vizsgákból.

Vannak idősebbek, akik a reggeli újságjukat nyálazzák át, vagy az elmúlt hétvégét mesélik a szomszédjuknak. Nem látom rajtuk a feszültség szikráját sem. Lehet csak engem mardos a pánik ezen a reggelen.

Amennyire a tűrőképességem határán vagyok, minden idegesít: a kölykök cseverészése, ahogy a telefonjukkal szórakoznak, a hátul röhögő férfiak, az újonnan felszállók, akik beállnak az ajtóba, mikor még van nem egy ülőhely.

Letekerem a fülhallgatóm a telefonomról, majd lassan bedugaszolom őket a helyükre – először a bal, majd a jobb felét –, kiválasztok valami megnyugtatónak szánt a muzsikát a lejátszási listámról, és kellően magasra csavarom a hangerőt, hogy kiűzze a körülöttem lévők zsivaját. Alapból is nehezen viselem reggelente az emberek csacsogását, de ma különösen nem hiányzott nekem a tömegközlekedés.

Mire észbe kapok, már három zeneszám is lement, nekem pedig ideje leszállnom. Túl korán állok fel, és a körforgalomban kissé kibillenek az egyensúlyomból. Szerencsére sikerül megkapaszkodnom két ülés között, bár az ott ülők nem túl kedves pillantásokat lövellnek felém. Meglehet az egyikük lábára is rátapostam, de legalább sikerült a jelzőgomb közelébe kerülnöm. Megnyomom, de nem villan fel az ajtó felett a zöld lámpa. Újfent erősödik az idegességem. Mi van, ha fent maradok a buszon? Nem késhetek el rögtön az első nap.

Szerencsére a kialakuló pánikrohamnak véget vet a sofőr, ahogy lehúzódik a megálló felé. Ezek

szerint csak kiégett a lámpa, és nem a jelzőgomb romlott el. Megnyugtató… Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem.

Lepattanok a buszról, de a félelem ismét a hatalmába kerít, ahogy a zebra felé igyekszem. A gyomrom őrült köröket vet, ahogy balra tekintek, és mivel semmi nem jön, nekiiramodok. Az úttest felénél a jobbról érkezőket figyelem, de kellően messze vannak még ahhoz, hogy gond nélkül átsiessek.

Már látok egy-két embert érkezni, akik minden bizonnyal oda tartanak, ahova én. Leszállnak a buszokról, vagy épp autóval gördülnek át a felhúzott sorompó alatt.

A portás jókedvűen köszönt, én pedig visszamosolygok rá, még ha a mosolyom nem is olyan széles és igazi, mint az övé.

Felnézek az előttem magasodó, két emeletes, csontszínű épületre. Látszanak az apró hibák a vakolaton: a sötétebb foltok, amelyeket az időjárás kemény ujjai rajzoltak rá. A látvány nem félelmet keltő, bennem mégis áramfolyamként száguld át a frász.

Ez egy új kezdet. Sok ilyennel kell szembenéznünk életünk során, én pedig sosem voltam jó az első napok kezelésében. De tudom, hogy túlélem. Minden rendben lesz – ezzel csitítgatom magam.

Felteszem a lábam a lépcsőre, kinyitom az ajtót.

Az emberek rám mosolyognak, és kezet ráznak velem, de már a második nevet sem tudom megjegyezni, túlzottan figyelek a sajátomra. Utálok bemutatkozni.

Felkísérnek a másodikra. Még több új arc. Ezekkel fogom szembe találni magam minden reggel.

Az iroda világos, a bútorok szép mahagóni színben tündökölnek. A polcokon irattartó mappák sorakoznak. Az unalmas környezetet zöld levelű növények színesítik.

Új asztal, új szék, egy széles monitor, megkopott billentyűzet.

Kedvesen mosolygó kollégák.

A csomó oldódni kezd a gyomromban.

Elmosolyodom.

Menni fog.

Képes vagyok rá.

Helyt tudok állni.